Dembinszky utca 18.

Névadó

Napóleon katonája, a lengyel felkelés ünnepelt tábornoka, a magyar szabadságharc vitatott fővezére. Dembinszky Henrik életében a merész tervek és a nagy visszavonulások különös rendben követték egymást. Az utcanévtáblára végül egy egész európai történet került.

A Dembinszky utca neve első pillantásra nem ígér különösebb bonyodalmat. Egy lengyel tábornok segített a magyar szabadságharcban, Budapest pedig utcát nevezett el róla. Szép, kerek történet.

Csakhogy Dembinszky Henrik magyarországi hadvezéri pályája többnyire kudarcokkal és konfliktusokkal szerepel a történeti feldolgozásokban. Nem hozzá kötődnek a tavaszi hadjárat győzelmei, és nem lett belőle olyan szeretettel emlegetett alak, mint Bem apó.

A neve mégis itt maradt. A főváros közterületnév-jegyzéke szerint utcánk 1889. február 7-én kapta mai elnevezését. Érdemes tehát megismerni azt az embert is, akiből néhány betű jutott a házfalakra.^[1]

A visszavonulás, amely hírnevet hozott

Lengyelül Henryk Dembiński volt a neve. 1791-ben született Strzałkówban, nemesi családban, néhány évvel Lengyelország harmadik felosztása előtt. Mire felnőtt, önálló lengyel állam már nem szerepelt Európa térképén.

Bécsben katonai-mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1809-ben a Napóleonhoz kötődő Varsói Hercegség hadseregébe állt. Részt vett az oroszországi hadjáratban és a lipcsei csatában is; utóbbiért megkapta a francia Becsületrendet. A napóleoni háborúk után birtokán gazdálkodott, majd képviselőként is bekapcsolódott a lengyel politikába.^[2]

Az igazi hírnevet az 1830–1831-es, orosz uralom elleni lengyel felkelés hozta meg számára. Különösen egy hadműveletével tűnt ki: a litvániai vállalkozás összeomlásakor csapatával elkerülte a megadást, és visszajutott Varsóba.

Egy hadvezér olykor azzal bizonyít, hogy épségben kihozza embereit onnan, ahol más alakulatok már elvesznek. Dembinszky esetében ez a visszavonulás európai hírnévvé nőtt. Rövid időre a lengyel hadsereg főparancsnoka is lett, de a tisztekkel és a politikai vezetéssel kialakult konfliktusai hamar véget vetettek megbízatásának.^[2][3]

A felkelés elbukott, ő pedig Franciaországba emigrált. A következő nagy lehetőségre csaknem két évtizedet kellett várnia.

Miért jött Magyarországra?

A lengyel emigránsok számára az európai szabadságmozgalmak egymással összefüggő lehetőségeket jelentettek. Egy Ausztriát vagy Oroszországot meggyengítő háború közelebb vihette őket a lengyel függetlenséghez is. Dembinszky maga galíciai felkelés kirobbantásában gondolkodott: a magyarországi harcot tovább lehetett volna vinni a lengyel területekre.^[3]

Ettől még politikailag nem volt mindenben radikális forradalmár. Az emigrációban Adam Czartoryski herceg konzervatív köréhez tartozott. A nemzeti függetlenség, a nemesi hagyomány és a forradalmi hadviselés nála jól megfért egymással.^[4]

1849 januárjában érkezett Magyarországra. Kossuth a tapasztalt, nemzetközi tekintélyű katonát látta benne, és azt is remélte, hogy egy külföldi fővezér könnyebben felülemelkedhet a magyar tábornokok ellentétein.

A számítás érthető volt. Az eredmény kevésbé szerencsés.

Dembinszky nehezen viselte beosztottjai önállóságát. Kemény Krisztián hadtörténész ugyanakkor felidézi, hogy segédtisztjei gondoskodó emberként is emlékeztek rá. A személyes figyelmesség és a rossz együttműködés tehát ugyanahhoz az emberhez tartozhatott.^[3]

Az 1849. február 26–27-i kápolnai csatában nem sikerült időben összpontosítania a magyar erőket. A vereség nem semmisítette meg a honvédsereget, de a visszavonulás végképp megrendítette a fővezér iránti bizalmat.^[5]

Tiszafüreden már a saját parancsnokaival találta szemben magát. Március 3-án a tisztek megtagadták az engedelmességet, Dembinszkyt pedig őrizet alá helyezték. Kossuth a lázadás megbüntetésének szándékával sietett a táborba; Kemény Krisztián feldolgozása szerint kezdetben Görgei főbelövetésére is elszánta magát. A helyszínen azonban a fővezérrel szembeni ellenállás méreteivel szembesült. Végül Dembinszky távozását fogadta el: a kormány által kinevezett hadvezér mögül elfogyott a hadsereg vezetőinek bizalma.^[3][12]

Nyári visszatérésében a személyes bizalom és a vezetési válság is szerepet játszott. Július elején Mészáros Lázár kifejezetten őt kérte maga mellé táborkari főnöknek. A hónap végén, Mészáros lemondása és Perczel leváltása után Kossuth Görgeit nem akarta fővezérnek, Bem pedig még Erdélyben volt. Dembinszky így ismét ideiglenes főparancsnoki megbízást kapott.^[3]

A szőregi vereség után Arad helyett Temesvár felé vonult, így meghiúsult a tervezett egyesülés Görgei hadseregével. Az augusztus 9-i temesvári csatában már Bem vette át a parancsnokságot, de az ütközet súlyos magyar vereséggel végződött.^[6]

Dembinszky döntéseinek komoly következményeik voltak. A szabadságharc bukását azonban önmagában az ő nyakába varrni éppúgy leegyszerűsítés volna, mint hibátlan hősként bemutatni: ekkor már a császári és az intervenciós orosz haderő együttes túlerejével kellett szembenézni.

A tábornok, aki csatornát is tervezett

A katonai életrajz mögött egy meglepően nyughatatlan ember látszik.

Az emigráció éveiben Dembinszky Egyiptomban és az Oszmán Birodalomban keresett lehetőséget a lengyel tisztek foglalkoztatására. Közel-keleti útjához egy szokatlan terv is kapcsolódott: hajózható csatornával kötötte volna össze a Földközi-tengert az Eufrátesszel. Két tiszttársa terepi vizsgálatokat is végzett az elképzelt útvonalon.

A tervből nem lett vízi út. Ugyanebben az időszakban azonban sűrített levegővel hajtott vasúton is gondolkodott.^[7]

Ezek az ötletek aligha férnek bele a kardjára támaszkodó honvédtábornok megszokott képébe. Dembinszky egyszerre keresett új hadszínteret, politikai alkalmat és műszaki megoldást. Elképzeléseinek léptékével ritkán volt gond.

A magyar szabadságharc után törökországi menedék, majd ismét Franciaország következett. 1864-ben Párizsban halt meg, és a lengyel emigráció fontos emlékhelyén, Montmorency temetőjében temették el.^[2][4]

Mit üzent a név 1889-ben?

Az elnevezéshez egy gyorsan változó városrész adta a helyszínt. Az A mi Erzsébetvárosunk helytörténeti feldolgozása szerint a Dembinszky utcát az 1880-as évek elején, a Városligeti fasortól délre fekvő terület rendezésekor alakították ki egy korábbi dűlőútból. A város terjeszkedésével új utcák születtek, és új nevek kerültek a térképre.^[13]

A budapesti elnevezés idején már több mint húsz éve fennállt a kiegyezés rendszere. Magyarország királya Ferenc József volt, akinek uralkodása alatt leverték a szabadságharcot; közben annak résztvevői sorra helyet kaptak a nemzeti emlékezetben és a városok térképén.

Ebben a közegben egy Dembinszky utca könnyen olvasható 1848–1849 és a lengyel–magyar szolidaritás előtti tisztelgésként. A konkrét névadási indoklás nélkül azonban nem állíthatjuk, hogy az 1889-es döntéshozók pontosan milyen politikai üzenetet kívántak megfogalmazni.

Az elnevezés jelentése így is túlmutat a tábornok hadműveleti mérlegén. Egy külföldről érkező ember került be a magyar városi emlékezetbe azért, mert részt vállalt az ország küzdelmében.

Ez ma is érvényes olvasat lehet. A közös történelmet nem kizárólag azok alakítják, akik ugyanott születtek vagy ugyanazt a nyelvet beszélik. És egy névadó tiszteletéhez nem szükséges elhallgatni a kudarcait.

Dembinszky esetében éppen az teszi tartalmassá az emlékezést, ha a vállalt ügyet és a vitatható teljesítményt egyszerre látjuk.

Budapesttől a párizsi Szalonig

Nevét nemcsak Erzsébetváros őrzi. Kápolnán is van Dembinszky utca, Varsó Marymont városrészében pedig ulica Dembińskiego. A poznańi erődrendszer IV. erődje 1931-ben kapta meg a nevét.^[8][9][10]

A világméretű ismertséget nehéz mérni, de ezek az emlékek elsősorban lengyel–magyar történelmi szereplőként mutatják. Nem olyan, mindenütt azonnal felismerhető név, mint Napóleoné. Saját korában azonban nemzetközi híre volt, és a művészettörténeten keresztül is tovább él.

Henryk Rodakowski 1852-ben festett portréja a párizsi Szalonban aranyérmet nyert. A ma a krakkói Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrzött képen az idős tábornok ülve, fejét kezére támasztva jelenik meg. A testtartás inkább töprengést sugall, mint diadalmenetet.^[11]

Talán ezért is jó kép az utcanévtábla mögé. Egy ember látszik rajta, aki nagy ügyekért indult el, sokszor visszavonult, és újra meg újra kezdett valamit.

A Dembinszky utca házfalain ebből az egész mozgalmas Európából őrzünk egy nevet.